Láttam már mindent, mit ember láthatott:
Sáros Földgolyónak sok-sok hajnalát,
Éljenző arénát, s gladiátort halni,
Három rézgarasért kolduló anyát,
Csillagászt az égen üstököst kutatni,
Tépett, ócska tollal verset író költőt,
Láttam a szivárvány tetején a létrát,
És megéltem közben számos emberöltőt.

Hallottam a reggel lusta ásítását,
Szemlehunyva vártam pattanó rügyekre,
Kagylóhéjban dúlt a messze ringó tenger,
Mezítlábas nyarat zártam száz üvegbe,
Morajlott az ég, szikrát sziszegett a felhő,
Gondokkal rakottan csikordult a sín,
Hallottam egy álmot végtelenbe szállni,
Fájdalommal arcán kacagott a kín.

Érzem most a tavaszt: gesztenyefák nyílnak,
És nem engedett el a gravitáció,
Fel, a hegytetőig százhuszonöt lépés,
Galagonya, som és tizenhárom stáció.
Lásd, egy új nap kelt. Mint a párhuzamosok,
Végtelenbe tart, ilyen nem volt még soha.
Keresd, mert ott rejlik. Nem leled? Kutasd csak!
Nem máshol, benned van, nézd, a Csoda.