Tükör

Egészen belefáradt a szeme a mögötte haladó reflektora miatti fényözönbe. Hiába forgatta a fejét másfelé, hiába helyezkedett úgy, hogy lejjebb csúszott az ülésen, az a nyavalyás csak pont a szemébe reflektorozott. Miért nem lehet észrevenni, ha az előttem haladó kézzel lábbal integet, hogy vegye már le… Még a tükröt is átnyomta, hátha az visszacsillan. Erre már észbe kapott a másik is, azonnal tompítottra kapcsolt. – Eh, a fene a jó dolgát – gondolta. Mikor a kanyar után a hosszú egyenes szakaszon aztán elhúzott mellette, akkor jól megnézte magának az illetőt. Sovány, aszketikus, sápadt alak volt, és bocsánatkérően pillogott rá. Gondolatban elnézést kért tőle, hisz az ilyenen látszik, hogy a légynek sem tudna ártani. Tipikusan nem az a “menő vagyok, ámde bunkó” típus. Mindegy, azért rosszul esett. Már nem is volt kedve egész éjjel vezetni. Elhatározta, hogy megáll egy út menti panzióban, mindegy milyen, és majd reggel megy tovább. Így is lett. Egy fél órán belül már az igazak álmát aludta egy kissé kopottas, de azért mindenesetre tiszta, agyonfehérített és emiatt foszladozó ágyneművel megvetett ágyon. Nem volt kényelmes fekvés a matracon, ennek ellenére szinte azonnal elaludt. Nem álmodott. Már régóta nem. Talán egész életében csak két-három alkalomra emlékszik vissza, amikor egyáltalán álmodott. Akkor is miket… Ha nem látja akkor éjjel épp azt az alakot, most biztosan egész máshogy lenne sok minden. Nem kezdte volna kergetni ezt az álomképet. Minduntalan megpróbálkozott vele, hátha még egyszer megláthatja, vagy legalábbis meglát még valami mást is belőle. De csak az arc volt előtte, és az is hihetetlenül elmosódva. A szemeit nem is látta. Pedig anélkül nagyon nem jellemző egy arc. Mint a rendőrségi fantomképeken, amiket írásvetítő-fóliákból raknak össze, mindegyiken csak az arc egy-egy jellegzetes részletével. Számtalan orr, ajak, szemöldök, fül, homlok és szem van, de a legtöbb a szemekből van. Persze, hiszen egy fül vagy orr a fő jellegzetességeken kívül, miszerint kicsi vagy nagy, széles, vagy lapos, eléggé egyforma tud lenni. De a szem… Ennyi.
Reggel hirtelen ébredt, és az első pillanatban nem is tudta pontosan hogy hol van. Körül kellett néznie, megvárnia, míg a táncoló falak lenyugszanak, és minden visszamerevedik eredeti formájába. Kicsit szédült is a hirtelen mozdulattól, ahogy felült az ágyon. Meg kellene borotválkoznia – gondolta. Odabotorkált a fürdőszobának nevezett tisztálkodóhelyiség ajtajához, és a tükörbe nézve megpróbálta elrendezni ábrázatát. Nem sikerült. Nem mintha nyúzott arcán nem lett volna mit rendezgetnie, abban bizonyos volt, hogy az ágy alaposan összegyűrte. Nem ez volt az ábrázata rendbetételének az akadálya. Nem volt tükör. Az az üveglap, ami visszabámult rá a szemközti falról a legnagyobb jóindulattal sem volt tükörnek nevezhető. A foncsorozásból már semmi nem maradt jóformán, mindenfelé tükröződhetett az már, csak szembe vissza nem. Az ilyenre mondják – gondolta – hogy a tükör megvakult. Ki kellene cserélnie. De miért ő szóljon a gondnoknak? Majd szól valaki más. Hát, ezzel a borotválkozáson is túllettünk – mosolyodott el szélesen. Nem baj, akkor így marad. Elindult megkeresni a portást és kifizetni a szobát. Lassan eleredt odakinn az eső, majd mire a bejárathoz ért, azt vette észre, hogy már nem is eső esik, hanem valami hóhoz hasonlatos, ám kemény jégkristályokból álló valami. Ez nem nagyon tetszett neki, gyorsan bemenekült hát az épületbe. A portás, aki egyben a gondnok, takarító személyzet és szakács tisztjét is ellátta, közönyös arccal fogadta. Nem ő volt az első olyan vendég, akin meglátszott, hogy nem volt megelégedve a színvonallal. De mit is várna egy ilyen helytől? Éppen elég az, hogy nem fázott éjszaka, viszont nem kellett vezetnie, egy kicsit pihenhetett is, és ez elegendő is volt. A portás középkorú, vagy éppen csak azon túl járó férfi volt. Haja már őszesen lapult fejére a baseball-sapka alatt, amit viselt. Fehér bajusza rövidre nyírt és ápolt volt. Arcán nem volt nyoma érzelemnek, még miközben a számlát intézte, aközben is csak a szeme mozgott. A rádióból valami tánczene szólt, de nem volt pontosan az állomásra állítva, belezavart valami sistergés, és folyton pattogott. Ezt utálta a legjobban, ha valaki képes volt úgy rádiót hallgatni, ha zörög és zúg közben. Áthajolt a pulton, és nyakát kinyújtva körülnézett, hol is az a rádió? Ott volt nem messze előtte, de szemmel láthatólag nem nagyon érdekelt senkit, hogy mit is játszik, az volt a lényeg, hogy a vendégek helyett valami beszéljen vagy énekeljen. Átnyúlt az asztalon, és finoman odébb csavarta. Így, sokkal jobb így. A portás rá se nézett, észre se vette, mi történt. Kifizette a számláját és gallérját feltűrve kilépett az udvarra. Ennyi.
Körülnézett. Az ő autóján kívül csak egy kisteherautó állt az udvarban, nem hazai rendszámmal. Messziről jöhetett. Amint a kocsi felé ballagott, odanézett a másik autó szélvédőjére. Furcsa csillogást látott, aztán rájött, hogy a csillogás annak köszönhető, hogy időközben előbújt a nap, és annak sugara verődik most vissza. Ahogy elhaladt az autó mellett, megtorpant egy pillanatra. A szélvédőben látszott a mögötte lévő épület egy szobája, a nyitott ablakkal, és az ablakból a szoba belsejébe is be lehetett pillantani. Periszkóp – gondolta. Én látom azt, ami a hátam mögött van, a szoba ablakából meg látom azt, ami bent van. Mintha leskelődnék. Odabent csak egy nagy halmot látott a takaró alatt, a szoba lakója vagy lakói az orruk hegyéig betakaróztak, egy porcikájuk sem látszott ki. Vállat vont, beült az autóba és kikanyarodott a főútra.
Az első kereszteződésnél rögtön a görbe tükröt találta, amit annyira szeretett. Gyerekkorában sokat állt egy-egy ilyen kereszteződésben, és figyelte, ahogy az óriásira nyúlt autók elsuhannak előtte. Csak azt furcsállotta akkoriban, hogy hogy lehet az, hogy az autók fordítva mennek a képben, mint a valóságban. Akkor még nem tudta, hogy egyéb csodák is megesnek néhanapján. Sokáig kellett várnia. Mikor nagy óvatosan nekiindult volna, hirtelen megtorpant, nem érezte biztonságosnak az elindulást. Mögötte felhangzott egy ideges autós tülkölése. “Jól van, mehetünk már, mi olyan sürgős?” – gondolta, aztán még egy pillantással végigmérte a saját torz, nyúlánk autóképmását, amint befordult a sarkon. Ennyi.
Délig nem nagyon történt semmi. Autók előtte, autók mellette, csak mögötte nem nagyon ment senki most. Szándékosan lassan hajtott, mintha késleltetni akarná azt, amit nem lehet. Most már biztos volt benne, hogy el kell mondania. Ha tovább vár, még rosszabb lesz, és csak nehezebb mindenkinek. Igen, el fogja mondani. De mi lenne, ha mégsem most, ha majd csak akkor, ha már… Mikor is? Ha már nem lehet visszacsinálni? Már így sem lehet. Elhatározta magát, hát mennie kell. Ha valamikor még meggondolhatná magát, akkor az most van. Mennie kell, hát megy. Félreáll egy olyan útból, ahol elgázolhatják. Ez gyávaság? Nem valószínű. Lehet, hogy más annak találná, de saját magával szemben nincs miért szégyenkeznie. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, mit fog szólni a környezete, a családja, amikor elmondja nekik. Egy fantom riogatja éjszakánként… Micsoda hihetetlen történet. Rémálom? Persze, az a tudományos magyarázat rá. Pedig ő nem is fél attól az alaktól, akit látni szokott. Csak egy valami borzasztja mindig: nem látja a szemét. Nem is ismeri fel, csak sziluetteket lát álmában. Szemre hozzá hasonló termet, csak talán valamivel vékonyabb. De az is lehet, hogy… Nem, az nem lehet. De majd megkérdezi az orvost. Megkérdezi, lehet-e ilyen egyáltalán, hogy valaki azt álmodja, hogy találkozik saját magával? Egy más időben, más helyen. Látja mindazt, amit valaha elkövetett, amit valamikor megtett és az a másik pont ugyanúgy viselkedik, mint egykori önmaga. Igen, de mi lesz azokkal a képekkel, amiket nem tud megmagyarázni? Ami garantáltan nem az ő múltjából való? Az vajon kié? Valaki más életét is éli egyszerre a magáéval? Vagy fikció az egész? Mindegy, remélte a vizsgálatok és a terápia végére minden kiderül. Ki kell derülnie, addig nem megy haza. És ha nem látják hetekig, hónapokig, akkor is végigcsinálja. Ne tarthassa senki gyávának és megalkuvónak. Az, hogy nem veszett össze emiatt senkivel, az is csak annak volt köszönhető, hogy türelmes típus. Minek is vitázni, veszekedni egy ilyen dolgon? Hiszen az embernek csak az élete… A középkorban, de még később is, lazán tébolydába dugták az ilyet: alakokat lát, beszél hozzájuk, szerepet játszik. Még jó, hogy kulturálódottabb világban élünk. Így csak az orvossal kell jóban lennie, és ha minden jól megy, ki sem derül semmi abból, hogy mi történt valójában.
A csattanásra riadt fel. Aztán már nem emlékezett semmi másra, csak hogy megint látja magát, amint kiszáll az autóból, és értetlenül nézi a mögötte álló teherautó összetört lámpáit. Pedig nem is fékezett. Vagy mégis? Nem, az nem is lehet, hogy elgondolkodott és nem figyelt… Ennyi.
A föléje hajoló arcból csak egy hatalmas orrot és szemet látott. Még minden nagyon homályos és idegen volt. Megint nem tudta, hol van. Lassan tisztult a tudata, és csak fokozatosan ébredt rá, hogy hol van. Egy asztalon feküdt, ruhái cafatokban lógtak róla, de furcsa módon vért sehol sem látott. Föléje egy orvos, vagy valaki ápolószemélyzet hajolt, és amint kinyitotta a szemét, a fölötte álló elmosolyodott. “Isten hozta megint köztünk” – mondta, de a hangjából is csak foszlányok szűrődtek át hozzá. Pokolian fájt a feje, de valahogy azt érezte, valami elszakadt, véget ért. Mint amikor a fájó fogat kirántja az orvos. Fáj, mert megkínozta a szájat rendesen, de a fájdalomba egy másik, furcsa érzés is vegyül, ami olyan, mint mikor a villámzár kocsija lefut a fogakról, de a kezet még viszi a lendület, vagy mint amikor az ember elrugaszkodik az emelvényről, és előtte csak a végtelen üresség. Valami véget ér, valami megkönnyebbülés jön. Nem tudta, mi következik. Várt, és várakozás közben átgondolta, mit is kell tennie, majd ha innen elmehet. Már teljesen tiszta gondolatai is voltak. Csodával határos módon maradt egyáltalán életben. Ezt mondta valaki körülötte. A szempár megint föléje hajolt, és figyelmesen végignézett az arcán. Jó lenne valamit mondani, de a hangszálai még nem engedelmeskedtek. Elmerült hát abban a képben, amit az orvos szembogarának visszfényében látott: fekszik itt tehetetlenül, kiszolgáltatottan, és nézi, ahogy valaki őt nézi. Szemük tükör, és bár egyikőjük sem tudta, valahol letapogatták egymás személyét is ezen keresztül. Mint a röntgensugarak. Láthatatlan, mégis a legbelső szervekig hatol. Már tudta, hogy az orvos régóta nem aludt, és tudta hogy mi játszódhatott le a lelkében. De őszintén remélte, hogy nem csak egy név lesz egy kartonon, egy valaki, aki az osztályra került, hanem bízhat benne, hogy valóban foglalkozni fognak vele. Már amennyire egyáltalán szükséges. Elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy mi lenne, ha ezt most elmondaná annak is, aki őt nézi már lassan öt perce. Mosoly. Ezt jó jelként foghatták fel, mert hirtelen mindenki tüsténkedni kezdett körülötte, és mindjárt át is vitték egy másik szobába, ahol már ágyban fekhetett, és be is takarták valamivel. Nyomban elaludt.
Mikor felébredt, a szoba ugyanolyan üres volt körülötte, mint azelőtt. Fehér falak. Sehol egy kép. Szúrós szag, ahogy az minden kórházban így van. A mellette álló kerekes asztalon ennivalót látott. Már ilyen jól lenne, hogy azonnal ehet is? Meglepetésére valóban úgy tűnt, hogy semmi komolyabb baja nincsen. Fel is ült, mikor az orvos belépett. Maga elé vette a levest, és a kanalat. “Valaki vigyázott magára, de nagyon.” – mondta a fehér ruhás férfi. “Az autója ripityára tört, mégis, szinte csoda, hogy semmi baja nem esett.” Elgondolkodva nézett maga elé. A kanalat nézte, és abban az arcát. A homorú fémfelület torzítva, megnyújtva adta vissza a képmását, ezt ismerte, gyakran játszott ezzel máskor is. Lassan mozgatta a szeme előtt a kanalat, és a kép is mozgott, fejjel lefelé. Tótágasvilág. De az is lehet, hogy az a valóság, csak mi látjuk fordítva, fonákul a dolgokat? A csecsemők, mikor megszületnek, még nem látnak képeket. Majd amikor a tudatuk állandósul, akkor is ilyen, fordított képet látnak, így írják a könyvek. Aztán egy bukfenccel helyrebillen minden, és a világ fejre áll – vagy éppen lábra. Még mindig a kanalat bámulta. “Nem találja elég tisztának?” – kérdezte az orvos. Nem felelt rá. Nem az a lényeg, tiszta-e vagy sem. Így is lát benne egy csodát, és látja magamagát is, ahogy ott ül az ágyon. Ennyi.
Hirtelen kialudtak a lámpák, megállt a felvevőgép berregése is. “Ennyi.” Hányadszorra hangzott fel már a kiáltás azóta, mióta így él? Nem tudta volna megmondani. “Jó volt?” – kérdezte a körülötte elhaladóktól. “Jó” – mondta az egyik világosító. “Csak már azt hittük, túljátszod az egészet, mint valami tejfelesszájú kezdő. Sajnáltam volna, mert igazán jók voltunk. A fiúk küzdöttek is rendesen, hogy a sok tükörből felvett jelenet jó legyen. De azt hiszem jó lett, egyik tükörben sem látszik semmi a stábból.” Morgott valamit válaszként, aztán leroskadt egy padra, rágyújtott, és arra gondolt, hogy az egész forgatás legérdekesebb napjai voltak ezek. Tükrök mindenhol. És egyikben sem látott semmit. Odafordult az egyik díszletezői tükörhöz, és belenézett. Nem az ő arca nézett vissza rá. Színész volt, hát játszott. Maszk nélkül, és mégis… az igazi, a valódi képe még a tükörben sem látszott. Azt valaki másban kellene keresnie. Felállt, elindult a buszmegálló felé, és a pöfögő monstrummal visszarázkódott a valóságba, ahol azt hisszük, hogy a tükrök azt mutatják, ami az igaz, de ő már tudta, hogy az igazi tükör nem egy festett üveglap, még csak nem is valaki szeme tükre. Az igazi tükör az, ahogy a múltad és talán a jövőd is látod. Az egyiket most, a másikat majd máskor, később. Ennyi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.